Mottó

„Ha veszel, megtelik a kezed, ha adsz megtelik a szíved.” (Margarete Seemann)

Két gyerekkel a világ PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Csányi Nikolett   

altRohan az idő… Lassan több, mint három hónapja a kétgyerekes családok táborát gyarapítjuk. Három hónapja gondolkozom azon, hogy mit kellene írnom ide saját élmény gyanánt, mert mi tagadás élmény az van. Szóval gondolkodom, gondolkodom, persze az se segít, hogy a laptopom betegszabin van, a nagygéphez leülni meg elég ritkán sikerül. Na de Judit kollégám és hajcsárom :) heti egy e-mailje, miszerint de jó lenne már egy tesós írás, azért szinten tart a gondolkodásban, úgyhogy csak összeszedem a gondolataimat, ha nem is könnyen (ó, áldott prolaktin ugyebár…).

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy tesó-ügyben sosem voltak rózsaszín álmaim, sosem képzeltem, hogy egy kétéves gyereknek semmi más nem hiányzik az életéből, mint egy újszülött baba… Na nem, lássuk be ez kizárt. Két évesen, de három, sőt négy évesen, az ember nem akar tesót. A drága szülők áltathatják magukat, hogy de hát a kicsi maga kérte, hogy legyen testvére… muhaha (hogy röviden fogalmazzak). A testvér inkább hosszú távú befektetés, majd később lesz jó, ahogy kinőnek a csecsemő és kisded korból. Akkor jól fog jönni, hogy nincs köztük egy vagy két generációnyi korkülönbség, és van egy legjobb esteben kéznél levő barátjuk, szövetségesük, de az elején, hát lássuk be csak a bajnak van egy kistesó. Valahogy így álltam a tesó-kérdéshez, nem számítottam nagy lelkesedésre a „nagyobb” részéről, és bármi kis lelkesedést tapasztaltam tőle annak nagyon örültem, a negatívabb hozzáállást meg maximálisan megértettem. (Csak emlékeztetőül: a két gyerek között két és fél év a korkülönbség.)
Hogy készültünk a tesóra? Hát én mindenre ugyanúgy készülök nagyjából: utána olvasok, ezt a bevált taktikát alkalmaztam most is. A már ismert szakirodalmon túl elolvastam a Testvérek féltékenység nélkül című művet. Hát, sokkal jobb, mint amire számítottam, tele van használható ötletekkel, esetleírásokkal, szóval nem az az „amerikás” minden gondolatot negyven oldalban fejtsünk ki iromány, hanem egészen használható könyvecske, ajánlom mindenkinek szeretettel.


altTermészetesen a leendő nagytesó is kapott egy könyvet a felkészülési időszakban, amit elég sokszor el is olvastunk, a Kiselefánt születiket. Meg persze ezerszer megbeszéltük, hogy a baba most anya hasában van, de majd ki fog jönni és itt lesz velünk, neki is lesz ágya, ő is itt fog fürödni, aludni és szopizni is fog. Sokat segített szerintem a megértésben, hogy több barátunknál is született második gyerek, így lányunk láthatta, ahogy kis barátai szép sorban nagytesó lettek.
Hát nagyjából ennyi volt a felkészülési időszak, aztán megszületett a várva várt öcskös. Hazajöttünk a kórházból a babával és kezdődött a kétgyerekes élet. A történethez még annyit érdemes tudni, hogy a családjaink, nagyszülők vidéken élnek így kevéssé tudnak részt venni az életünkben, szóval segítségünk nem sok volt.
Most nem mesélném el, hogy milyen remek káoszban teltek az első napok, hetek. A nagytesó úgy reagálta le jellemzően a kistesó érkezését, hogy énekelt neki, azaz üvöltötte az épp aktuális gyerekdalocskákat bele a fülembe, amitől jobb kedvű nem lett senki, ellenben már reggel kilenckor szétment a fejem. Nem is a tesó volt a főprobléma, azt hiszem, hanem az, hogy hirtelen itt ragadtunk a lakásban egy olyan gyerekkel, aki állandó jövés-menéshez volt szok(tat)va, mert mi viszonylag keveset ültünk itthon azért. A nyarunkat és a gyerekágyat az udvar mentette meg és a szomszédaink Dorkával egyidős unokája, aki szerencsére sokat volt itt, és volt a gyereknek társasága. Na és kánikulában szerencsére fix és jó program, a kerti pancsolás, ami szerencsére itt adott volt, amivel szintén eltöltöttünk itt jó sok napot társasággal vagy anélkül.(Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Anna, Kriszta, Adrienn és Judit barátaimnak, akik fogták és elvitték a nagytesót kicsit kirándulni egyszer-egyszer.)
Összegezve az első heteket a megoldás az lett volna, hogy még gördülékenyebben menjen a gyerekágy, ha a nagytesó programjait még jobban megszerveztem volna és nem kell itthon unatkoznia annyit. Egy külső programoktól feltöltődött gyerek azért sokkal toleránsabb, mint egy olyan, aki otthon unatkozik. Szóval, ha egy tanácsom lehetne csak nagytesó ügyben, akkor az az lenne, hogy jól szervezzük meg az ő életét az első hetekben, hogy minél kevesebbet unatkozzon otthon.
altFontos persze, hogy legyenek a nagytesónak feladatai, amiket csak ő tud elvégezni a kicsi körül ha van kedve. Nálunk mondjuk pont nincs semmi fix, de minden gondozási művelet közben ott zsizseg a nagy a kicsi körül (anyaaa, mit segíthetek?). Én pedig igyekszem roppant türelmesen és „hálásan” viselni, hogy milyen ügyesen segítenek nekem.
Szintén fontos, hogy a már kialakult szokásokat a kicsi minél kevésbé borítsa fel, ezt is igyekeztem kivitelezni. Figyeltünk például, hogy maradjon a közös mese este, stb.
Persze bármilyen körültekintőek vagyunk az első pár hét káoszba fog fulladni (nagyon-nagyon) gyakran, de idővel azért tisztul majd a kép. A nagy kezdi megszokni az új felállást, a kicsi napirendje elkezd kialakulni, szóval az élet belekerül majd egy ha nem is a régi de egy viszonylagosan állandó kerékvágásba.
Már mi is kezdünk visszatalálni a régi jövős-menős életünkhöz, újra járunk könyvtárba, állatkertbe, sokat sétálunk, játszózunk. A kicsi már szinte mindenhol szopizott „nyilvánosan”, hát második gyerek, na. A nagytesó meglepően kedves a kistesóval, tegnap pont kijelentette, hogy ő a legjobb barátja.
Azt hiszem a testvérkapcsolat ilyen kicsi gyerekeknél, vagy akár minden gyereknél, nem statikus hanem elég dinamikus folyamat. Jó és rossz periódusok váltakoznak, mi meg csak álljuk a sarat, jól vagy rosszul éljük át/túl az időszakokat. A születés utáni időszak elég nehéz, amíg beáll a család új ritmusa, aztán következik egy viszonylagos nyugalom, addig, míg a kistesó nem lesz mobil annyira, hogy zavarja a nagyobb privát szféráját, ezzel remek konfliktusokat teremtve. Már alig várom :).

(fotó: Baranyi Bernadett)

Kapcsolódó írásaink:

Havi jelentés

Éves jelentés

Szubjektíven a szoptatásról