Mottó

„Ha veszel, megtelik a kezed, ha adsz megtelik a szíved.” (Margarete Seemann)

Családom és egyéb kalandok 1. PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Szigetvári Szilvia   



alt  Három gyerekem van. Lány, fiú, fiú. Kilencésfél, négy és másfél. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz ennyi gyerekem, főként, mert abba a típusba tartozom a mai napig, akinél még a kaktusz is kiszárad... A gyerekek azért szerencsére köszönik, jól vannak, bár némileg több kizárólagos figyelmet mindegyikük elbírna. Én sajnos nem annyira tudok most többet adni nekik, mostanában sokszor érzem azt, hogy a testi- és lelki szükségleteik kielégítése valamint programjaik megszervezése és levezénylése egyszerűen több, mint amivel elbírok. Aztán persze elbírom mégis, de reggelenként sokszor újraindul az a szorító érzés...

A helyzetet súlyosbítja, hogy pszichológus vagyok.

Amikor még egygyerekesként azt kérdezte tőlem egy pszichológus, hogy szerintem mi gátol leginkább abban, hogy anyaként az ösztöneimre hagyatkozzak, rögtön tudtam a választ: amit az egyetemen tanulok!

Szoktam elfáradni, panaszkodni, sírni, de közben meg nagyon jó, hogy hárman vannak. A nagylánytól néha döbbenten megkérdezik az új ismerősök, hogy "neked hány öcséd van?". A középsőm nem mulasztja el szinte minden szembejövőnek elmesélni, hogy neki két testvére is van (sokszor csak az egyik, a kisebbik van ott velünk). A kicsifiú még nem mesél semmit, de olyan csodálattal tekint tesóira, és annyira lelkesen kacag a vicceiken, hogy az többet mond minden szónál.

A nagylánnyal az a legizgalmasabb, hogy már milyen nagy és közben még mennyire gyerek. Miközben a kisgyerekkorától búcsúzunk és készülünk a kamaszkor kalandjaira, mindig megállapítom, hogy most ez a kor mennyire jó vele. A középsőm egy izgő-mozgó, önálló, a dolgairól saját elképzeléssel rendelkező pasi, akivel gyakran harc az élet, és bár látjuk, hogy neki a legbonyolultabb a helyzete a testvérek között, de azt sokszor még nem látjuk, hogyan segíthetnénk neki ebben. A kicsifiú meg egy talány számunkra, akit igazi kihívás megfejteni. Mindenesetre szemmel láthatólag nem tervezte egy percre sem, hogy nyugis harmadikként belesimul a családba.

A gyerekes lét nagy ambivalenciája számomra hogy ami a szépsége, az a nehézsége is egyben. Az első évek intenzív együttléte nagyon szép, de embert próbáló is. Tudom, hogy hiányozni fog egyszer, de egyelőre még nem bírom elképzelni... Nem könnyű az sem, hogy annyira mások, más természettel, más életszakaszban, más vágyakkal és szükségletekkel. Izgalmas átélni és rácsodálkozni, de sokszor nehéz összehangolni. Elmélázok azon, hogy kész egyéniséggel születtek, de talán mégis formálunk rajtuk valamicskét, hogy már bennük van a felnőtt, aki lesz belőlük, de közben még annyi irányba alakulhat az életük, aztán inkább abbahagyom a mélázást, mert nagyon belegabalyodnék, és igyekszem csak örülni neki, hogy elkísérhetem őket az útjukon. És néha mesélek majd róla...