Mottó

„Ha veszel, megtelik a kezed, ha adsz megtelik a szíved.” (Margarete Seemann)

Éves jelentés PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Csányi Nikolett   

altHát, egy ideje bámulom a monitort és gondolkodom, hogy mit is lehetne írni röviden az elmúlt egy évről, olyan összegzésfélét. Nem könnyű a feladat…
Először is hová lett a kisbaba? Mert itt már egy izgő-mozgó, eső-kelő gyerek van. Az esések nem szegik kedvét a kisasszonynak semmitől, feláll és megy tovább. (Remélem, ez a dicséretes tulajdonsága örökké megmarad…) Ahogy elindult önállóan, az amúgy sem kicsi önbizalma csak még nagyobb lett, elvégre övé a világ. Pontosabban a világnak csak arról a részéről vesz leginkább tudomást, amit sajátjának gondol.

Nem akarok túlságosan érzelmes lenni, de annyira jó nézni ezt a lelkes, autonóm törpét! (Közben azon gondolkozom, hogy vajon mikor tűnik el ez a lelkesedés, ez a nagy világszeretet belőlünk? Milyen jó lenne, ha ilyenek tudnánk maradni…)
altUtódunk tehát belekóstolt a világba és nagyon is ízlik neki. Itt vannak, rögtön a kutyák, amik mostanában szívében a legeslegelső helyet foglalják el. Földöntúli boldogság, ha látunk egyet. Bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy bármilyen négylábú állatot kutyának azonosít, legyen az macska vagy bármi, a megtisztelő „vauvau” nevet kapja és lelkes hadonászás, kiabálás, integetés jár neki.
A következő nagy kedvencek a különböző háztartási gépek, amik ugye nem gyerekjátékok, de ez a gyereket a legkevésbé sem izgatja. Mert roppant jó móka újraindítani az épp lejárt mosógépet, ha valakinek már annyira fejlett a finommozgása, hogy kiválóan be tud nyomni egy kis gombot. A mosogatógépet pedig, egyenesen arra találták ki (szerinte), hogy a lehajtott ajtajára babák másszanak fel. Az erősítő gombajainak a tekergetése, meg úgyszólván a napi rutin része.
Örök klasszikus a kedvencek sorában a mobiltelefon, ami (szerinte) leginkább arra való, hogy egy nap legalább tízszer gravitációs tesztet hajtsanak végre rajta. És kell-e mondanom, a telefon újra és újra engedelmeskedik a nehézkedésnek, amikor utódunk a kanapén ücsörögve ledobja, majd roppant szeretettel utánanéz és még pár kedves szót is motyog neki az orra alatt. Kell-e mondanom, hogy hasonló funkciója van a távirányítónak is minálunk.
Na jó, az igazsághoz hozzátartozik, hogy játékok is vannak a kedvencek sorában, de csak akkor, ha az egyéb tárgyak éppen nem elérhetőek. Eddig legnagyobb kedvenc a Montessorri-torony, leszedi, felrakja, hosszan elbabrál vele. Minden sikeres akció után szigorúan jár a taps, azaz megnézi a művét és megtapsolja magát, hát nemhiába a művésznő hű önmagához… Kedvenc játék még a pohársor is, azokat is hosszan elpakolászgatja, elmolyol vele.
A fürdés is toplistás helyen van, továbbra is a nap egyik fénypontja. És amióta le tud venni néhány ruhadarabot vetkőzéskor, azóta egoerősítésnek ott is állandó kellék a taps és az ováció. A pelenkacsere már nem ad olyan nagy okot a lelkesedésre, mert urambocsá’ három másodpercre nyugton kellene maradnia, az pedig kizárt kérem, mert a világ megy, nem vár, és esetleg lemarad valami roppant fontosról.
altA gyerektársaságot szereti, a gyerektársaság pedig előfordul, hogy csak mérsékelten lelkes tőle.
A kisasszony ugyanis néha, már túlontúl lelkes…
Hangos kiabálását, hadonászását pedig nem minden kortársa tűri olyan jól…
Azért bízom benne, hogy idővel ez javulni fog, és finomabb jelzéseket küld majd.

Szóval eltelt egy év. Azon gondolkoztam, hogy mennyire volt ez az első év nehéz, könnyű, embert próbáló, vagy fárasztó? A kérdés megválaszolhatatlan. Nehéz, hogy nem alszol, pihensz, olvasol, vagy bármit nem csinálsz annyit, amennyit előtte, az biztos. De az is biztos, hogy bármit is csináltam előtte, semminek nem volt ennyi értelme…